Ne csak nézz! Láss is!

Eldöntöttem. Nem érdekel. Azért ne érezzem jól magam, mert másoknak ez nem tetszik? Mert nem úgy ugrálok, ahogy ők fütyülnek? Ácsi azért már!

Mi lenne, ha mindenki inkább magával foglalkozna, és nem a másikat ekézné örökké? Kit érdekel, ki milyen ruhát hord, ki hogy néz ki, mit szeret és mit nem. Nem bánom én, amíg engem nem bánt vele.

Két tetoválás van a karjaimon. Egyszer megkérdezték, hogy ha férjhez megyek, az esküvőn hogyan fogom eltakarni őket. Merthogy nem illő. Miért akarnám eltakarni? Mi szégyellnivaló van benne? Mert nem szokványos? Mert a mai napig nem elfogadott? Ki szabja meg mi elfogadott és mi nem az? Az emberek annyira gyorsan ítélkeznek, anélkül, hogy megpróbálnák megismerni a másikat.

Ismerek tetovált embereket, akiknek hatalmas szívűk van, önfeláldozók és készségesek. Ismerek minden féle színben pompázó hajú lányokat, akik segélyszervezeteknél dolgoznak, kiváló eredménnyel zárták az egyetemet. Ismerek szakadt öltözetben járó embereket, akiknek több pénzük van, mint amennyit én valaha is látni fogok az életemben.

Nem az a fontos, hogy nézünk ki, hogy öltözködünk, mit viselünk, hanem az, mennyire vagyunk emberek.

Láttam már jó családból származó, jó öltözetű fiatal embereket, akiknek a napjai a drogozásról és a züllésről szólnak. Olyanokat, akik hobbija az állatkínzás. Jól nevelt anyuci kislányát, aki vasárnaponként a templomban díszeleg szép ruhában, hétköznap esténként pedig ágyról- ágyra jár.

Na mos akkor hadd kérdezzem már meg, hogy is van ez?

Az ember mindig annak hisz, amit lát. Ez egy súlyos hiba!