Idő előtt elveszíteni szeretteinket..

Amikor elveszítünk valakit akit nagyon szerettünk, legyen az nagyszülő,szülő,testvér,rokon,barát, mindig behatárolhatatlan fájdalommal jár. Fájdalommal, amely mellé párosul a kongó üresség, amit a szeretett lény hiánya okoz. Az idő minden sebet begyógyít -mondják. Ez nem igaz. Csak megtanulunk a veszteségeinkkel élni.

Jó pár évvel ezelőtt kis baráti közösségünket is átjárta a halállal kézen fogva sétáló fájdalom. Elveszítettünk egy nagyon jó embert, remek barátot, egy igazi pajtást. Akkoriban 18 éves 'gyerekek' voltunk. Gyerekek, mert nem tudtuk felfogni mi történik körülöttünk. Falusiak révén, vallását többé-kevésbé gyakorló fiatalok voltunk, akik a falu lelkészét kérték számon, tőle vártak válaszokat a történtekre. Ha Isten szereti a gyermekeit miért veszi el a legjobbakat? A példás tanulót, hitét sűrűn gyakorlót, magaviseletével közülünk kitűnőt?! Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztuk lelkészünket, aki sokszor könnyeivel küszködve igyekezett megmagyarázni számunkra, hogy ez nem ilyen egyszerű...

Nagyon sok idő telt el, mire eljött a megnyugvás ideje. Az elfogadásé. Amikor bár nem csökken a fájdalom de tisztábban lát ez ember, nem ködösíti már el annyira a harag, a düh és az elkeseredettség. Csak a sajgó szív figyelmeztet arra, hogy itt bizony történt valami. Békésebb gondolatok kavarognak. Talán azért kellett távoznia, mert valami sokkal jobb vár rá, hiszen sokkal jobbat érdemel ennél az undorító fertőnél, amit mi életnek nevezünk. Fentről néz minket, könnyesre neveti magát azon, ahogy botladozva járunk-kelünk a nekünk kijelölt úton.

Utána következik a vissza-visszatérő gondolatok sorozata. Ez,ami végig elkíséri az itt maradottakat. Mi lett volna ha? Mi lenne most? Mit szólna hozzá ha? Most is egy bandába tartoznánk? Együtt viccelődnénk a hülyéken mint régen? Csipkelődnénk, csúfolnánk egymást? Adnánk-kérnénk tanácsot a másiktól? És végig gondolva egy-egy könnycsepp gördül le az ember orcáján...

A válaszom: nem. A fájdalom nem múlik el, az üresség többé-kevésbé igen. A szorító érzés belül mindannyiszor visszatér, ahányszor emlékezünk. De ez nem baj! Amíg emlékezünk, szerettünk addig tovább él bennünk!

Tudjátok sokszor eszembe jut mostanában a közösségi oldalakat nézegetve, hogy valóban a jobbak térnek előbb haza. El innen, messze, ahol a szeretteink elvesztésének reklámozása nélkül már nem is létezik a fájdalom. A barbár ember divatot teremt a veszteségek beharangozásából, amik helyenként kiegészülnek egy csipetnyi versengéssel. Az igazi fájdalmat nem hirdeti az ember, nem 'dicsekszik' vele, magában éli meg minden részletét, és közben csendben halad tovább a neki kijelölt úton, ahogy azt hiányzó szerette is akarná!