Ezentúl más lesz....
mert úgy akarom.
Sokat tűnődöm rajta, hová lett az évek során az a kedves, vidám mosolygós, csintalan, csillogó szemű barna kislány? És tükörbe nézve miért látok egy idegen fapofájú, mosolytalan barna nagylányt? Hová lett a szememből a tűz? A pajkosság? Aztán rájöttem. Nekem soha semmi nem volt elég. Ha hibáztam évekig büntettem magam, sanyargattam a lelkem. Másoknak könnyedén, magamnak sosem bocsájtottam meg. Ha nem sikerült valami a legmélyebb bugyrokig húztam magam... Ahonnan rend szerint nagyon nehezen keveredtem ki... Ha sikerült valami? Az nem számított, még több kellett! Jobbat akartam elérni és többet, nem érdekelt mennyi munkába került. Mellette viszont minden apró eltévelyedés és kudarc megengedhetetlen volt, hiszen keményen megbűnhődtem érte.
Olyannyira szigorúan fogtam magam, hogy a sárból felszedve törölgethettem az önbecsülésem, amit én tapostam bele. Az önmarcangolást művészetté fejlesztve, azt vettem észre, hogy eltűntek az álmok, a tervek, a jövőkép.
Megfáradtam, belevesztem...
És amikor meguntam, hogy minden reggel ezt a ' képet ' kell nézegetnem a tükörben, elkezdtem összerakni magam. Elkezdtem tervezgetni, megbocsájtani magamnak, és elengedni a múltban elkövetett hibákat....
Újra ugyanaz a csillogó szemű, csalafinta barna " kislány " akarok lenni, aki voltam...
Frissül a kép, lassan, de biztosan megindulok az úton.
Rövid az élet, meg kell tanulni felejteni, tovább lépni, új álmokat, új terveket szőni.
Mindannyiszor felállni, ahányszor orra buktunk.