Bezzeg régen! Minden sokkal jobb volt.

Régen, mikor délutánonként a homokozóban játszottunk, a határban bicikliztünk órákon át, a templom melletti füves részen fociztunk a fiúkkal együtt. Régebben, mikor hittan óra előtt az iskola hátsó udvarában bujkáltunk a tiszteletes úr elől jó nagyokat nevetgélve. Régebben, mikor egy jó nyári eső alatt mezítláb tapicskoltunk az út szélén összegyűlt tócsákban. Régebben, amikor karkötőt és koronát fontunk a pitypangokból az utcán üldögélve. Régebben, mikor reggelente és esténként a faluban egy egész tehéncsorda vonult végig, oda vagy hazafelé a legelőről, és ki-ki nyitott kapuval eresztette útjára vagy várta haza sajátját. Régebben, mikor szüret közben nagyapám minden egyes szem szőlőt felszedetett a földről velem, nem volt pazarlás. Régebben, mikor az iskolából csak sírva mertem hazamenni ha becsúszott egy rosszabb jegy, úgy szégyelltem magam. (És nem a tanárral üvöltöttek a szülők, hanem velem beszélgettek el..) Régebben, mikor iskolából hazaérve,táskát ledobva, nagyapám mellé ültem, aki a folyosón kosarat font és ámulva-bámulva figyeltem kézügyességét és határtalan türelmét. Vagy amikor unokaöcsémet és engem bottal kergetett az udvarban, mert nem bírtunk csendben ebédelni. Régebben nem toporzékoltam a fagyisnál, tudtam, hogy mindig csak egy gombóccal kapok. Régebben, mikor nem volt válogatás, finnyáskodás, azt ettünk amit főztek. Pont. Nem volt akaratoskodás, zsarolás, tudtuk mikor kell abba hagyni.Régebben, mikor télen a hátsó udvarunkban lévő kis patak befagyott, és a falu apraja ott gyűlt össze fából tákolt ütőkkel hokizni. Amikor 5-6 fős csapatokkal mentünk szánkózni a határba. Nem kellettek drága ajándékok, menő ruhák, telefon, tablet 10 évesen, nekünk egy dolog számított: szabadok voltunk. Játszhattunk, mehettünk, sötétedésig az utcán lógtunk (persze csak akkor, ha a lecke kész volt.) Fantáziánk szárnyalt, az unalom szót hírből sem ismertük. Boldogok voltunk.

Minden sokkal jobb volt.

Még tiszteletadásra neveltek bennünket, megtanítottak köszönni, az idősebbet előre engedni és segíteni. Vasárnaponként templomba jártunk, (ezt akkoriban néha untam, de utólag hálás vagyok érte) volt rendszer az életünkben. Voltak kötelességeink. Rendre neveltek. Természetesen nem azt mondom, hogy a mi generációnk tökéletes volt, de az utolsók között van, akik még tudták mindennek az értékét. A mai generációk legfőbb problémája, hogy a technológia átveszi életük felett az irányítást. Amikor a kisgyereket berakják a tv elé, vagy amikor a kezébe adják a tablet-et 5-6 évesen. Ezekre a mai világban mindenképpen szükségünk van, ezt én is így látom, de ilyen fiatalon? Elvesszük a gyerektől a vágyat, hogy saját magától fedezze fel a világot, hogy fantázia-országa legyen. Gátoljuk, hogy a kreatív énje szabadon fejlődhessen, hiszen minden adott, nincs szüksége rá. Lassan arra sincs szüksége, hogy önállóan gondolkozzon. A későbbiekben ez csak oda vezet: a gyerek unott, depresszív, antiszociális. Mindig hiányérzete van, de nem tudja megmondani mitől.

Hiányzik, hogy nem látom ezt a mai fiatalokon, nem látom a lelkesedést,a játék örömét. Mi nem azon veszekedtünk kinek jobb a telefonja, hanem azon, hogy a következő körbe ki állhat be játszani.

Bezzeg régen! - Minden jobb volt!