Amikor az utak elválnak.

Amikor elválnak az utak....

Biztosan megéri feláldozni saját szavahihetőségünket, saját erkölcsi normánkat, saját értékeinket semmibe venni azért, hogy támogassunk valakit? Egy barátot? Egy társat? Meddig lehet elmenni? Míg nem sérül saját felépített énünk?

Mikor mondjuk azt, hogy elég volt? Te figyelj csak, álljunk meg egy pillanatra, nézzünk körül. Neked ez így jó? Mert nekem nem!

Igenis bomlanak fel barátságok azért, mert az út kettéágazik. Először búslakodsz, nem érted mi történik. Aztán szépen lassan elfogadod, hogy kettőtöknek már nem megy úgy, mint régen. Ő játszmázik, becsap, mást mond és mást tesz. Te egyenes háttal állsz, őszinte vagy, azt teszed, amit mondasz. A kettő nem vág egybe. Az egyik jobbra, a másik balra. És nem okolható senki azért, mert nem támogat valakit abban, hogy hazugságokkal felépített várból dobálózzon kifelé. Nem okolható, mert neki nem fér bele, nem fér bele az értékrendjébe a hazugság, a tiszteletlenség.

Ha valamit, az igazságot mindenki megérdemli. Aki nem akar igazságban élni, ne tegye. Szíve joga. A másiknak viszont nem kell követnie ebben. Senki nem okolható, és senkit nem is szabad okolni.

Mi a megoldás ilyen esetekben? Olyan esetekben, hol a józanész már nem segít? Elfogadni, hogy nincs helyetek egymás életében többé. Először fáj, de szépen lassan fellélegeztek, mert csak ' terhére' voltatok a másiknak a végére már. Őszinte szavakkal nem tudsz segíteni ott, ahol a hazug szavakat éltetik.

Tekinthetünk rá veszteségként is, mert jószerével az is, de leckeként is. Lecke, amiben megtanuljuk, hogy nem kell egymásba kapaszkodni mindenáron, főleg ha nem ugyanoda tartunk!