A kommunikáció hiánya.
Egy egész média hálót építettek fel az önbizalomhiányra, a demotiváltságra, a depresszióra, és az egészet hasra ütés szerűen. Sok ilyen oldalon jártam, olvasgattam, próbáltam tanácsra lelni, vagy magam vagy éppen egy-egy hozzám közel álló megsegítésére. Az az igazság, hogy félreértelmezik ezt a bonyolult lélektani állapotot, olyasfajta megoldásokat, illetve alternatívákat nyújtanak számunkra, amelyek saját szempontunkból nem építő jellegűek. Jönnek a: - légy önmagad! - Csak akarni kell! - higgy magadban és nincs akadály! - című szösszenetek, amelyek bár hathatnak motiválóként, azért egészen rossz oldalról közelítik meg a valós problémákat.
És akkor következik a: de hát én hiszek magamban, magam adom mindenhol és mindenben 100%-ot nyújtok akkor: Miért érzem ilyen sanyarúan magam.... Mit rontok el? Mi a baj velem? - Természetesen semmi. ( szerencsétlen ember még plusszban azon szenved, hogy kitalálja mit csinál rosszul, ha mindenhol igyekszik legjobban teljesíteni, és működnek is jobbára ezek a teljesítések..)
A legfőbb gond a kommunikáció. Nem ismerek annál magányosabb, kezelhetetlenebb, magába fordulóbb embert, mint azokat, akiknél hiányzik a kommunikáció bármely helyes formája. Hogyan is várhatja bárki, hogy megértsék, hogy elfogadják, ha ő nem megértő, nem befogadó arra amit megosztani próbálnak vele. Ott, ahol mindenki fújja a magáét, mindenki üvölt, rikácsol, hogyan is hallhatnánk meg egymást?
Volt már részed egy jó beszélgetésben? Ahol azt érezted, hogy befogadnak? Ahol úgy érezhetted, hazaértél? Ez a kulcsa mindennek. És tudod mi ez? A szeretet. Bezony ám, ha nem szeretettel fordulnak az ember felé, csak úgy ímmel-ámmal' a nagy rengetegbe, sürgés-forgásba, egy idő után nos, ez az ember bezárkózik. Bezárkózik, mert nem értik meg. Mert nem rá figyelnek. Nem hallják amit valójában mond. De biztos mindenki tud erre példát a saját életéből ha lefuttat egy kereső programot magában. Példának okáért: Munkahely. Az ember egyfolytában nyel, csendben marad, nem szól semmiért, mindenkit végig hallgat türelmesen,kedvesen. Elvégzi mások feladatát, hogy haladhasson a sajátjával.. és sorolhatnám... Kiborul, nem mutatja, de egy idő után kiborul. Ugye ha ezt elmondod valakinek, meghallgat, de kimondva nem tűnik ez olyan nagy dolognak, így elkezd nyugtatgatni, semmi gond, majd beülünk valahova hétvégén megiszunk pár sört/bort/ ki mit akar... és ezzel le van zárva a beszélgetés. Az, hogy ez adott esetben a másikban mekkora lelki leépüléshez vezet, már nem kerül szóba... Nem hallgatja meg a másik. Ez csak egy példa,de sajnos a mai világban szülő-gyermek kapcsolatok, párkapcsolatok, barátságok épülnek erre a rohanó világra.
Az ember pedig ott áll egyedül, beszélni már nem mer, mindenre legyint, 'nem nagy dolog' - címszóval elhessegeti azokat a gondokat,bajokat amik belülről felemésztik. Álljunk már meg, legalább egy-egy szóra, és figyeljünk a másikra. Arra amit mond, arra amit érez, egyáltalán Rá!
Müller Péter fogalmazza meg igazán áthatóan:
' Állandó adás van! Egész mindenségben szól a Zene. Akkor is szól, ha nem hallod. Vagyis ha nem szeretsz. Akkor is, ha nem tudod: szeretve vagy... És ahhoz, hogy mi ketten jól legyünk együtt egymással, rá kell hangolódnunk a Zenére. Lehet, hogy te egy kicsit másképp hallod, mint én, mert a te lelkedben más hangszerek vannak, mint énbennem - de más muzsikát nem hallhatsz, mert akkor nem tudunk táncolni. Akkor összetapossuk egymást - ahogy ez manapság gyakran történik. Sok párkapcsolat és barátság ezért hullik szét. Azt hiszik egymással van bajuk, pedig csak nem értik egymást..'